Egy utcában laktunk a faluban, én az alvég elején ő az alvég végén. Amikor Anyu az egyik farsangi bálra Charlie Chaplinnek öltöztetett, az ő öltönyét kértük kölcsön: 6 évvel volt idősebb, mint én, stílusosan lötyögött a gúnya rajtam.  Mindenki csak Öcsinek szólította, a nagy lapaj bátyja után.

Néha át voltam küldve hozzájuk játszani, de nem nagyon szerettem menni, mert ő folyton fiús játékokat játszott. Ezalatt nem is azt értem, hogy autók meg pisztolyok, mert azokat én is nagyon szerettem. De volt például egy fém sínpályája, amin egy kis mozdony előre-hátra zakatolt X-alakban, és magával húzott egy tehervagont. Később kitalálta, hogy állítsuk fel a sínpályát, és legyen az az én „váram”, bújjak mögé, miközben ő a kisvonat rakományával, az "olajos hordókkal" (ceruzaelemekhez hasonló kis rudacskákkal) megpróbálja majd lerombolni a fedezékem: tisztes távolságból, jól célzott dobásokkal.

Vigyorogva mentem haza, mert nem sikerült lerombolnia a váram - viszont a fejem tele volt kék-zöld foltokkal, mivel a galád pont nem is a sínpályára célzott (erről Anyu világosított fel, aztán többé nem is nagyon erőltette, hogy átküldjön hozzájuk). 

A fiúk valahogy sosem tudnak szépen játszani…

Amikor ő 14 éves lett, elkerült egy távolabbi, nagyobb település középiskolájába és kollégiumba, ahonnan csak hétvégenként járt haza.  Aztán én is 14 éves lettem, én is elkerültem nagyvárosba, kollégiumba, közben a családunk is elköltözött az alvégből a felvégre, így éveken keresztül szinte nem is találkoztunk. Így adódott, hogy legközelebb már csak az tűnt fel, hogy az én kiskori Öcsi haveromnak milyen jól áll az apja fehér Zsigulija, amire közben megszerezte a jogosítványt, gyakran furikázva vele a faluban.

Kaptam akkoriban egy narancssárga kempingbiciklit (mekkora dolog volt az), én meg azzal jaszkariztam le és föl, amit egy délután hirtelen ötlettől vezérelve aztán le is festettem, hm...  micsoda véletlen, épp fehérre. Apám fogta a fejét, mivel valami fafestékkel sikerült mindezt tettem, ami pár nap múlva már kezdett is lepattogzani a fémvázról (de azért nem mulasztott el ráfesteni rá egy vöröskeresztet, hogy akkor ez mostantól a falu „mentőbiciklije”).

Persze semmi világítás nem volt a járgányon, és egy szokásos hétvégi estén, amikor még sötétedés után is egymás mellett róttuk a köröket a többi suhanccal, egy szintén kivilágítatlan versenybringás szemből érkezve belém csapódott. A sorban pont belém. És pont Öcsi volt az. Kivételesen nem a Zsigával volt, ami talán még szerencsének is nevezhető.

Feküdtem ott elterülve a derékban szétnyeklett kempingbringa mellett, miközben persze, a többi gyerkőc bajt szagolva gyorsan tiplizett, így ottmaradtunk az aszfalton ülve ketten Öcsivel, hogy akkor most mi is legyen?!  Anyumat nagyon jól ismerte, tartott is tőle rendesen, hogy egyszem lányát immár évekkel később, de sikerült megint jól leamortizálnia (vérzett térdem, fejem), akkor felajánlotta, hogy hazamegy a Zsigáért, belerakja a bringámat, hazaviszi, megjavítja, engem meg „csak” hazavisz, és exkuzálja magát Anyunál. Ez utóbbit nem tartottam fontosnak, mondtam, hogy majd én elrendezem az ügyet, ne aggódjon.

Következő héten így már kerékpár nélkül, egyedül sétáltam este a faluban, amikor a focipálya mellett utolért a Zsigulival, és kiszólt az ablakon azon a rekedt, visszafogott, fojtott, izgalmas hangján, amit annyira szerettem:

„Nem akarsz megint elütni?”

Mosolyogtam és beszálltam mellé.

Elautóztunk Hollókő várához, leparkoltunk a sziklacsúcsra épített, üresen kongó denevérjárta nagy rom előtt, és beszélgetni kezdtünk. Régi időkről, kiskorunkról, hogy mi történt azóta velünk, s hogy Anyám vajon agyon akarja-e őt verni a múlt heti baleset miatt?

Éjfél után járt az idő, mikor javasoltam, hogy ideje hazaindulnunk, mert ha múlt héten nem, akkor anyám most biztosan agyonveri, hiszen mégiscsak egy 16 éves vagyok, akinek ilyenkor már otthon a helye. Akkoriban nem hogy okos-, de mobiltelefon, sőt, semmilyen telefon sem volt, így csak annyit beszéltünk meg, hogy akkor jövő héten, szombaton ismét találkozunk. Onnantól kezdve minden áldott szombat este a faluban egy bizonyos helyen leparkolva várt. Én meg jöttem valamikor… nem percre pontosan, néha még órára sem, de ő mindig, kitartóan várt rám, várt engem.

Beültem a kocsijába, és elautóztunk valamerre a környéken, egy csendes, nyugodt helyre, ahol aztán egymásnak estünk. Mindig a kocsiban - de sosem feküdtünk le egymással (tartott ez ügyben is Anyám haragjától, azt hiszem).  

Viszont gyönyörűeket játszottunk. A 22 éves férfi és 16 éves kislány.

Kedvenc játékunk a „jéghegyes” volt. Hátrahajtotta az ülését, nyugodtan, kényelmesen végig feküdt rajta, és átadta magát nekem. Szépen, lassan, óvatosan kezdtem birtokba venni, testét-lelkét. Csupán a fülébe suttogott sóhajtásokkal, ajkaim puha érintésével, ujjheggyel, ujjbeggyel, körömmel, tenyerem érintésével eljuttatni őt egészen addig, amikor már szinte kirobbant belőle az eltelt hét és a pár együtt töltött óránk minden feszültsége… olyan büszke voltam magamra, mint kiskoromban, amikor nem sikerült a váramat lerombolnia. A játék lényege volt az is, hogy nem volt szabad jelét adni annak, hogy hatással vagyok rá. Ha a teste vagy lelke csak egy rezzenéssel vagy sóhajtással is elárulta, azzal büntettem, hogy nem folytattam tovább a kényeztetését. Mi már akkor, ott egyfajta tantraszexet műveltünk.

Csak egy szombaton várt rám hiába: az a szombat épp halottak napjára esett, és én nem tartottam illendőnek az aznap esti randevúnkat az érzékek birodalmában. A következő héten már kaptam is aggódó levelet a kollégiumba, hogy ugye, minden rendben velem, minden rendben köztünk?

Később a „hatalmas” korkülönbség (abban a korban ennyi már annak számít) okozta vesztünket. A barátnőim szombatonként diszkóba jártak, és hétközben mindig mesélték, hogy mekkora buli volt már megint, itt vagy ott. Úgy éreztem, kimaradok valamiből Öcsi miatt, akit akkoriban kezdtem el Ferinek hívni. Az „Öcsi” valahogy már nem illett hozzá.

Így vált tulajdonképpen a sofőrünkké. Nem volt bulizós típus, még táncolni sem állt be közénk soha. Egy széken ülve nézte végig, ahogyan a környékbeli, velem egykorú fiúk sorra  megpróbálnak felszedni. Ittunk rendesen. Feri a buli után összeszedett mindannyiunkat, majd haza is fuvarozott a részeg barátnőimmel együtt.

De a szombat esti játékaink így elmaradtak. Később valamilyen mondvacsinált indokkal szakítottam is vele teljesen. Egész egyszerűen velem egykorú, vagány fiúval akartam összejönni, Ferit túl komótosnak, túl öregnek éreztem magamhoz a 22 évével…

Kaptam még rengeteg levelet tőle a kollégiumba, de addigra nekem már új lovagok csapták a szelet. Még csak nem is válaszoltam neki.

Három évvel később (19 éves voltam akkor) történt egy tragédia az életemben, és hirtelen úgy éreztem, nagyon kellene mellém valaki, aki úgy szeretne, mint ahogyan szeretni akart engem ő. Ahogyan pár éve nem hagytam magam neki: türelemmel, várakozással, gyengédséggel, gondoskodóan szerettem volna szeretve lenni.

Elkezdtem hát oda járni bulizni, ahová akkoriban ő.  Sosem láttam más lánnyal azóta sem, mindig csak a barátaival volt, így önbizalommal telve megkörnyékeztem, becserkésztem őt… biztos voltam benne, hogy még mindig hatással vagyok rá, még mindig rám vár, még mindig én kellek neki. Még mindig csak nekem olvad a jéghegye. De mindig kitért előlem.

Egy hétvégén aztán nem a saját kocsijával jött (gyönyörű, bordó Lada Samarája volt akkor már neki), ivott is, és valahogy úgy adódott, hogy egy falubéli haver hozott haza mindkettőnket, és nekem sikerült valahogy berángatnom Ferit magam mellé a hátsó ülésre. Simogatni kezdtem, suttogni a fülébe, mint akkor régen…

Az ital számára szokatlan hatása alatt bárgyún, bambán hagyta magát nekem, majd nem sokkal a faluba érkezésünk előtt ennyit mondott:

„Nekem már csak a tested kellene, de a lelked nem".

Összeomlottam, mert büszkeségem akkor is volt.

Soha többé nem kerestem őt.

Nagy hirtelen lett egy stabil kapcsolatom, akivel elköltöztünk a faluból, de akárhányszor hazamentünk látogatóba, és én megláttam egy bordó Lada Samara-t, a szívem mindig összeszorult.

A kétezres évek közepén, épp egy másik friss kapcsolat virágában éltem, amikor falumbéliek üzenték: Feri nagyon beteg. Itt van, Budapesten, a Kékgolyóban, de inkább ne menjek be hozzá, ha úgy akarom őt megőrizni az emlékeimben, amilyenek mi egymásnak voltunk.

42 évesen halt meg. Mikor megkérdezték tőle, hogy miért nem nősült meg soha, azt felelte: mert neki csak egyetlen nagy szerelme volt, és az is nagyon régen.

Az ornitológia lett a hobbija, ismerte a kertek összes madarát, a sírkövén is egy kismadár van.

Amikor telente benéz egy cinke az ablakomon, mindig tudom, hogy ő az. 

Mindegyik cinke ő.